Van egy szabály munkahelyen, mely szerint a bevételt a cég bankszámláján kell elhelyezni. A pénzt két személy viheti a bankig, hogy szükség esetén az egyik beköphesse a másikat. Minap én kísértem el főnököm a pénzintézethez, ám mire végeztünk, elkezdett szakadni az eső. A bejáratnál tétlenül állva azon merengtünk, hogy lehetne visszajutni az étterembe. Mondom főnökömnek, fussunk. Mondja, rendben. Erre beáll a bank bejáratához (!) félig öltönyben (!!) start helyzetbe (!!!) (térdre ereszkedés, egyik láb hátul, kezek elől a földön), majd megadja az indítást: ready, steady, GO! – én meg alig bírom utolérni.
Épp a „milyen hülye vevők vannak” sztorizgatásnál tartunk, meséli kolléganőm: jön a vevő, bankkártyás fizetés. Kártya átnyújt, kolléganő beteszi a terminálba (Magyarországon is ennek hívjuk azt a vackot? Itt terminal…), megjelenik a felirat, hogy üsd be a pin számod. Nyújtja a vevőnek: „Can I have your pin number?”. Válasz (komolyan, meglepődött fejjel, nem viccből): „most adtam oda a kártyámat, és csak úgy adjam meg neked a pin kódomat is???”
Pakolunk, rendezgetünk a főnökömmel a raktár és az öltöző környékén. Régóta szemeztem egy vödör fehérjével az egyik szekrény tetején, de nem tudtam, kié. Ahogy haladunk az ügyintézés vége felé, látom, hogy a vödör egyre inkább a kidobandó holmik irányába halad. Kérdem főnököm, ezzel mi legyen, rubbish? – Igen. Hát mondom: nem, akkor megtartom! Úgyhogy: enyém! Csokis-mentás (mint az After Eight) ízű, 1.8 kg-os, valaki (valószínűleg, már nem dolgozik ott) által ott felejtett fehérje! Bolti ára 30 font lenne!
Hazafelé a buszon meg is kóstoltam, ugyanis.
A reggeli rohanásban elfelejtettem táskámba tenni a „hazafeléabuszonkaját”, így fél nap azon aggódtam, mi lesz így velem? A túlélési ösztöneim azonban már reggel félrerakattak velem egy uborkát, nap végén nyúltam két bagettet, és a fehérje bevitel kérdését is ezzel a dobozzal sikerült megoldani.
Buszon hát hátra be, a négyüléses helyemre. Bagett le, jöhet a fehérje. Kés helyett kulccsal kinyit, ekkor vesz észre, hogy nincs benne mérőkanál. Sebaj, egy magamfajta túlélőnél mindig van evőkanál, ami azonban használt volt már. Kézfertőtlenítő szmütyi táskából ki, rögtönzött mosogatással a kanál másodpercek alatt tiszta, saccra ki is mértem vele egy adag port. Shakerbe be, összeráz, és máris rendeződött a protein bevitel problematikája is. Végül óvatos uborkaropogtatás, majd mint jól szocializálódott londoni utas, elterülve a négy székes üléseken elkezdtem magam elégedettnek érezni. Az ablakon át az eső áztatta várost bámulva azon gondolkodtam, vajon melyik póló lenne épp a legkifejezőbb? Az „I love London”, vagy a „magyar vagyok, nem turista”?
