…hogy ne kelljen mindenkinek egyesével megírnom… :-)
Péntek hajnalban indultunk Dublinba. Előző este későig dolgoztam, úgyhogy a korai kelésnél csak az volt nagyobb öröm, mikor landoláskor nekiállt szakadni az eső, mely az égre tekintvén véget nem érő folyamatnak tűnt. Még a reptéren vettünk korlátlan (vízi)buszozásra jogosító 3 napos buszbérletet, így indultunk a belvárosba.
Ami már félóra elteltével feltűnt az az volt, hogy az embereket egyáltalán nem zavarja a szakadó eső. Nyugodtan, sapka és/vagy esernyő nélkül is úgy mászkálnak az utcákon, mintha nem esne. A másik viszonylag hamar feltűnt érdekesség az emberek közvetlensége, segítőkészsége volt. Még a reptérről a városba vezető buszon a tv-ben hangzott el az a szlogen, hogy „welcome to the friendliest country in Europe” – és tényleg, vadidegen emberek (vagy buszvezetők), kérdezés nélkül, ha csak a bizonytalanság legcsekélyebb jelét is látták az arcunkon, útbaigazítottak.
Az első nap miután kipakoltunk a hotelben, visszamentünk a belvárosba. Ekkor még csak egy gyalogtúrát ejtettünk meg, megnézvén azt az érdekes hidat (képek alább) és azt a nagy csúcsos valamit a főutcán (már, ha az volt a főutca). Semmilyen tervezett programunk nem volt, igazából azt is csak leszállás után derítettük ki, hogy a hotelba miképp lehet majd eljutnunk.
A második nap szintén a belvárost vettük nyakunkba, de ezúttal egy turista busz nyitott, fagyos tetején. Ez körbevitt a legnevezetesebb helyek mentén, néhol leszálltunk, néhol nem. A híres Guiness sörgyárba is bementünk, ahol jól elhagytam a buszbérletet, de aztán megtaláltam. Maga a gyár/múzeum egyébként nem az a gyári részleg, ahol valóban sört készítenek, hanem csak annak egy másolata. Érdekes volt, bár mint azt írtam valakinek e-mailben, egy proteinszelet gyár jobban izgalomba hozott volna. A kilátás viszont a gyár körpanorámás, üveges tetejéről szép volt… lett volna… ha nem lett volna akkora tömeg, hogy alig lehetett az üveghez férni.
A második nap estéjén lementünk a tengerparta is, de mire odaértünk, besötétedett. Így a tengerből csak annyit láttunk, hogy ha még egy lépést előrébb haladtunk volna, akkor vízbe léptünk volna. Ezen kívül távolban néhány móló fénye, de semmi egyéb. Cserébe, a vissza buszra legalább félórát vártunk, és ez elvette a kedvünket attól, hogy harmadnap visszamenjünk a tengerhez még egyszer.
Harmadnap (utolsó nap), idő híján, sok mindent már nem tettünk. Még egyszer a belvárosba mentünk, pici turistabuszozás, pici sétálás, meg egy ír pub volt a program. A pultos ősi, ír akcentusának köszönhetően egyikünk sem értette meg, mit takar a „napi leves” a menün, így hát vállalva a rizikót, megkóstoltuk. Karfiol leves volt, a gyengébb változatból. Sebaj, legalább elmondhatjuk, hogy voltunk egy igazi ír pub-ban.
Nézegessétek a képeket ITT.
Videó pedig itt (a legvége a tengerpart, ha nem lenne VILÁGOS...):
